Éljen az év eleje! A fogadalmak napjai aztán kis idő múlva a fogadalmak elengedése! A sportban ilyenkor érdemes kivenni a pihenőt, mert nagyon sokan elkezdik az életmódváltást és tele vannak a termek. Ez általában 0.25-45 napig tart aztán elvész a lelkesedés. Talán azért mert monoton, időigényes és nagyon sok energiát emészt fel. Jön a kifogásmanó, akinek a tatyója mindig teli van kifogás cetlivel.
-Majd holnap, majd jövő héten, majd jövő hónapban, megvárom míg lefogyok és majd utána, majd jön velem valaki ezért megvárom, kilyukadt a zoknim, benőtt a műkörmöm, blablabla.
Ha valaki nem keresi kellő hozzáállással a sportnak a szépségét nem fogja megtalálni. Egy idő után legyint egyet az ember és abbahagyja a francba az egészet főleg amiatt mert a csoffadt/dagadt teste nem éppen fénysebességgel fejlődik. -Persze mer a Dzserál Bátler 4 hónap alatt lett Leonidas. -Ja, csak ő 4 órát edzett naponta és nem csokis hurkáskólát zabált. Én hülyét kapok ha nem sportolhatok!
Nemrég volt alkalmam találkozni egy kb. 160 kg-os emberrel. Gerinctornára jött és eléggé elveszettnek tűnt. A sráchoz képest én egy félistennek tűntem. Odaléptem a sráchoz és beszélgetést kezdeményeztem vele. Érdekelt vajon milyen érzeteken mehet át. Bemegy a terembe és vajon mit gondolhat, hogyan viszonyulnak hozzá? Lenézik, háta mögött kinevetik, stb., stb. Nem így van. A legtöbben inkább tisztelettel néznek az ilyen emberre. Legalább háromszor olyan nehéz dolga van, mint egy átlagembernek. Hogyan jutott el idáig? Leszarom. Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy most hol van. Nagy erő és bátorság kell elkezdeni változtatni az életen. És ő ezt most megtette. Nem tudom meddig fog járni vagy meddig fogja csinálni, de az biztos, hogy ő már tudja, hogy le tudott menni és csinálni. Mert megvan benne az erő, hogy csinálja, viszont az élet állandóan ki akar vele babrálni és akadályokat állít elé, hogy lejárjon edzeni. Ha ezeket az akadályokat leküzdöd (hidd el kemény lesz) akkor nagy harcos vagy!
A gerinctornát általában talajon fejezzük be. Megkért a srác, hogy az óra végén segítsem föl. Úgy tettem és ezt mondtam neki.
-Tiszteletre méltó amit tettél, emelem a kalapom.
Nem értette. Majd megfogja.
Év végén rágó körömmel néztem a Műhely órarendjét és ösztönösen a Cross basicre böktem. Norbi edző most a választottam, aki fiatal kora ellenére nagyon tapasztalt és figyelmes. Tudom, hogy most hozzá kell járnom, mert a fejlődésemet Ő segítheti most legjobban. Jelenleg az átmozgató fázisban vagyok. Nem tolok túl semmit csak amolyan funkytime-ban tolom főként úgy, hogy csinos 94-92 kg vagyok hála a cukrozott üdítőknek és a csokiknak, amik az ünnepek alatt a testembe kerültek. Amikor megkaptam a wodot az leírhatatlan érzés volt. WOD! Endorfinmámor. Régi öreg érzés. De hiányzott! Atyaisten! Remegő tagokkal mentem haza, de mentálisan szuperül voltam. Mondjuk testápolóval mostam hajat, de ezt most hagyjuk. Mivel tudtam, hogy 2 napos vagyok (nálam 2 nap múlva jön ki az izomlázacska) ezért másnap megint elmentem, amíg tudok mozogni. Ismét jólesően (remegve, izzadva) szálltam be az edzés végén a kocsimba. Illetve szálltam volna be. Sehogy nem nyílt ki a kispolski ajtaja. Aztán rájöttem, hogy nekem nem is kispolskim van és elindultam a másik irányba a kocsimhoz.
Nemrég jöttem rá, hogy a sport harc önmagunk ellen. A legfontosabb maga a harc. Mindegy, hogy elbukom vagy nyerek a lényeg nálam az, hogy harcolhatok. Ha elbukom, mártír vagyok, ha nyerek, király vagyok. Ha ránézek egy emberre tudom, hogy melyikbe tartozik. Nos, én sajnos a mártír vagyok. Rinya, rinya, rinya. Szegény gyerek! Persze nem azért csinálom, hogy sajnáljanak, hanem én is király akarok lenni csak valamiért ha futok egy füves pályán én bizony elesek valamilyen fűcsomóba. Talán azért mert keresem a buktatót. De vajon miért? Az a rohadék önsajnálat nagyon sokunkban megvan!
Ha van egy hosszú ösvény és mellette egy tüskés bozótos, amin ha keresztülmész, akkor rövidebb az út akkor te melyiken mennél át? Mind a kettő nagy harc, mert az ösvény nagyon hosszú és nehéz végigmenni rajta. A bozótosról meg csupa seb és vér leszel. A cél ugyanaz, csak amikor végigérsz nem mindegy, hogy milyen állapotban vagy. Az ösvényesek kimerülten, fáradtan, de egyben és tudják folytatni az utat. A bozótosok meg csupa véres karcolással és fájdalommal ülnek le és egy ideig ápolásra szorulnak, aztán ha jobban vannak, felveszik a szopóálarcot és kezdődik minden elölről. Na, ilyen a sport is. Ezt kéne megtanulni, hogy ha fejlődést akarsz, akkor nagy türelemre van szükség. Többre, mint általában az ember elbír. DE most komolyan! Hova a picsába siet az ember? Igazságtalan dolog ez és ezért adják fel hamar. Nem is ítélem el azokat, akik feladják. Kurvanehéz! A bozótosok (én is) a full hülyék, őket eltiltanám mindentől. Max Fejtsenek babot! Az ösvényesek meg olyanok, akik tisztában vannak magukkal és edzői szintű emberek.
De a tűz ott ég bennem! Erősnek és legyőzhetetlennek érzem magam! Ez tesz minket szenvedélyessé. Ez tesz minket kiszámíthatatlanná és igen ez tesz minket őrültekké. Szeretem, ha vérzek! Mert akkor tudom, hogy élek! És tudom, hogy éltem!
Ez az év nem a test kihívásáról szól. Azokon már túl vagyok. Más kihívást találtam, amiről nem írhatok, mert nem tudom leírni és megfogni.
Ha egyszóval kéne jellemeznem a sportot, akkor azt mondanám HARC. A harc velejárója a bukás vagy a nyerés. És mindegy, hogy nyerek vagy vesztek, mert felkelek. Amíg eljutok, a végkifejletig azt a köztes időszakot szeretem. Harc. Milyen csodálatos érzés ez! Remélem örökké a részem lesz!
A hülyeség azért nem marad el!