Pár km múlva a sötétből kiabálást hallunk. Nem volt összefüggő ezért kiabáltam, hogy ismételje meg!
-Segítsetek! Elestem és kificamodott a térdem. A telefonom lemerült és a lámpám is elromlott. Már itt ülök több mint 1 órája.
Kocogásra váltottunk és megláttuk a srácot. Az erdő szélén ült a lába véres volt és csúnyán sántikált. Összeszedtük és 3-an botorkáltunk tovább. Felajánlottam a srácnak, hogy viszem a cumóját de nagyjából rendbe volt és elmesélte, hogy mi történt. A vaksötétben egy lejtőn legurult és csúnyán megsérült. Mindene lemerült ezért nem tudott sehogy sem jelezni csak kiáltással.
Már régóta tervezzük, hogy elmegyünk egy teljesítménytúrára. A természetet és a kirándulást nagyon szeretem. Tomi előállt az ötlettel, hogy induljunk el egy 100 km-es túrán. Elküldtem a francba, hogy ehhez se felszerelésünk se tapasztalatunk se erőnk nincsen. Akkor 75? Nem! Akkor legyen 50. Kicsit morfondíroztam és beleegyeztem. Az már csak menne! Nem éppen logikusan (dátumra) választottunk. Legyen 06.28. akkor mind a ketten ráérünk. Tomi böngészi a netet. -Szondi emléktúra. Van 56 km-es táv is. -Jó.-Mondom. -2400 méter szintkülönbség. -Megvontam a vállamat és bólintottam. -Biztos jó lesz!
Aztán jegeltük a témát majd azon a héten amikor indult a túra felhívtuk a szervezőt. Mondta, hogy igen kemény lesz. De mi mint az ezüsthátú gorillák döngettük a mellkasunkat. Már annyi mindent megcsináltunk ez sem lesz nehezebb.
Úristen mekkorát koppantunk!
8 előtt értünk Királyrétre. Bementünk a fogadóba és regisztráltunk. A légkör nagyon pozitív volt. 2000 ft. volt a nevezés de mivel online előneveztünk ezért visszaadtak 300 pénzt. Megkaptuk az itinert és azt mustráltuk miközben elfogyasztottam egy lembast. Le-fel-le-fel-le-fel. 10 pont van ahol igazolni kell, hogy ottjártunk. 300 meg 600 méter szintkülönbségek voltak kb. 7 km-es szakaszokban. Megvontuk ismét a vállunkat és nekiiramodtunk. Nos aki nem ismerné Tomit ő mindig siet. Az alap sétálása az kb. olyan mint az én kocogó (futó) tempóm. Szoktam is szórakozni rajta amikor cégen belül megyünk valahová akkor mindig elkezd sietni, közben meg dumál. Én meg tudatosan direkt lelassítok. De valami őrjítő lassúságra. Tomi csak egy idő után kapcsol, hogy mi a francot szórakozok vele. Én meg persze jókat mulatok rajta. Elindultunk a betonúton Börzsöny szívébe. Tomiból kirobbant a marháskodás.
-Francért van itt ennyi bogár! -Ez egy erdő a bogarak vannak otthon és te vagy a vendég.-Válaszolom.
-Útálom a bogarakat. -"Ezek rovarok."-De megtartottam magamnak
-Én azt hittem ,hogy itt lesz egy csomó nő. -"Mennyé shájgájz koncertre ha csajokat akarsz"-De ezt is megtartottam magamnak inkább sóhajtottam egy nagyot.
-Jé egy fa! -"Leütöm!"
-Te ezen az itineren az áll, hogy kövessük a "Z"-t. De itt nincsen semmi Z jelzés! -ZÖLD bazzeg! A zöldet kell követnünk.
-Siessünk! Előzzük le a kutyás embert. -Majd úgyis utolérjük nyugodjá má le!
-Itt vannak medvék? -Igen vannak "és remélem találkozunk velük."
-Ez medveszar? -Az!
-Idegesítő vagyok?! -Ehh!
Szóval jókedvűen bandukolunk. Megvan az első etap. Pecsétet kaptunk és megyünk tovább. Kis idő múlva egy elágazásba botlottunk és néztük, hogy merre. Tomi határozottan mondta, hogy erre! Elindulunk mikor a mögöttünk haladó pár szól nekünk, hogy rossz irányba megyünk. Vigyorgunk. Hosszú lesz ez az 56 kili. Jött egy hosszabb szakasz felfelé ráadásul. Baktatunk föl. Én a magam tempójában. Tomi persze elhúz. Majd mindig megvárt. Én folyamatos tempót tartottam. Tomi előresietett majd várt és megint ment mint a güzü. Jó sok energiája van és én is úgy éreztem, hogy tudnék gyorsabban is menni de inkább visszavettem a tempóból. Hosszú lesz ez! Lőttem néhány képet és elkezdtem számolni. Megjegyzem a túra során többször is számoltam....fejben. Arra jutottam, hogy a szintidő olyan 12 óra lehet. Reggel 8-kor indultunk és kb. 12 óra múlva beérünk akkor kb. 20 órára érünk célba. Általában nekem mindig van egy B tervem ezért kikapcsoltam a telefonomat, hogy bírja az aksi ha netán valami baj történne. Caplatunk tovább. Beérünk Diósjenőre. Feltankolunk. Jó kis bodza szörpi, csoki, mazsola, szőlőcukor, ropi volt a menü. Megyünk tovább. Elekezdett a lábfejem bedagadni. Úgy éreztem, hogy a kislábújjam nem fér el a cipőben és nagyon fájt. A műúton levettem a cipőmet és úgy mentem tovább. De hisz még csak az elején vagyunk! Egy zoknicserével nagyjából rendbejött a lábam bár mintha kissé szűk lenne rám a cipőm. Megdagadt a lábfejem valószínűleg és nyomta a cipő. Ezt az utolsó 40 km.-t simán lenyomom így, gondoltam. Megyünk tovább. Felkapaszkodunk majd leereszkedünk. Fel-le Drégely váránál kaptunk egy balaton szeletet. Itt már nagyon fájt a lábam. Néha eltévedtünk de mindig visszataláltunk. Nyomjuk tovább kb. a féltávnál jártunk. Aztán Tomi hirtelen már nem előttem volt hanem mellettem. Elkezdett torzulni a feje. Mondjuk nekem is. Iszonyatosan fájt a lábam nem tudom írtam-e már erről. :)
Itt még minden okés
Itt már emelkedett
És még mindig
Erőtől duzzadva
Megérkeztünk a 33km-es pontra teljesen elkészült erővel és Tomi megkérdezte, hogy feladjuk-e. Mondtam neki, hogy mi lesz ha feladjuk itt vagyunk Börzsöny szívében itt mi nem megyünk sehová csak a kijelölt úton. Tomi azért megkérdezte a pontőröket, hogy milyen alternatíva van. Kb. semmilyen. Mondtam Tominak, hogy pihenjen. Kb. fél órát pihentünk. Kapott egy cserezoknit. Benyomtam egy zsíroskenyeret és feltankoltam bodza szörppel. Most jön a neheze!-Mondták. 2 nagyon nehéz etap lesz. Iszonyat szint lesz úgyhogy kössük fel a gatyát. Az órára néztem és majdnem 17 óra volt. Nem érünk be szintidőre. Elkeseredve mondtam a pontőröknek, hogy mi a helyzet. Azt mondták 4km/h-val számolnak általában tehát biztos nem 12 óra az hanem inkább 14 óra körül van a szintidő. Új erőre kaptam és tettre kész voltam. Átestem a holtponton. Tomiról ezt nem volt elmondható. Próbáltam biztatni és motiválni. Összeszedte magát és nekiindultunk.
2 szörnyet kell most legyőznünk. Menni fog. Aztán egy olyan meredek emelkedő fogadott minket, hogy csak tátottuk a szánkat. Nekiindultunk de Tomi nagyon hamar kifáradt. Teljesen elfogyott. Fordult a kocka és én lettem most elől és vártam meg mindig. Szőlőcukorral próbálta rendbehozni magát. Kínkeservesen de megtettük a 7 km.-t majdnem 2 óra alatt! Ismét számoltam de már nagyon nehezen ment. De még mindig volt remény! Következő pontnál Bandiék osztottak dinnyét. Hálásan fogadtuk el és ismét egy hosszabbat pihentünk. Volt ott egy másik csapat is és kérdezgettek rólunk. Főleg Tomitól, hogy minden okés-e. Mondtam, hogy teljesítménytúraszüzek vagyunk és túlvállaltuk magunkat. A srácok megemelték a képzeletbeli kalapjukat, hogy jó túrába nyúltunk bele hiszen ez az egyik legnehezebb. Biztattak és drukkoltak nekünk. Következett a legnehezebb rész és ezt nagyon jól tudtuk. - Kb. 600 méter szint de az csak 5 kili! -Már csak 16 km ezt simán megcsináljuk!-Biztattam Tomit. Valójában több volt de teljesen kész volt és motiválni kellett a srácot. 19 óra fele ismét összekapartuk magunkat.
Nekiindultunk és iszonyat kemény volt. Tomi még mindig szenvedett és egy idő után úgy döntöttem odaadom neki az energiagélemet mert neki nagyobb szüksége volt rá. Felajánlottam, hogy viszem a hátizsákját is de azt elutasította. A gélt bepuszilta és kicsit helyrerázódott. Minden olyan lépésnél minden olyan méternél ami nem fölfele ment hálát adtam az égnek. A talpamon úgy éreztem már jó sok órája mintha egy kisebb labda nőtt volna rajta. Kezdett lemenni a nap. És csak mentünk mentünk fölfelé. 5 km! 5km?! Olyan mintha 25-öt gyalogoltunk volna. Mindig meglepődtem, hogy még milyen sokat kell menni. Egy örökkévalóságnak tűnt. Tominak a lába állandóan begörcsölt. Egy magas szakaszon találkoztunk egy párral és a srác adott magnéziumot Tominak. Jófej volt! Nagyon nagyon kínkeservesen elértünk a következő pontra. A pontőr srác ült egy pokrócon és mondta, hogy már 6 órája itt ül. Én csak annyit tudtam kinyögni, hogy akkor miért nem állsz fel? Hülyén néztünk egymásra és megkérdeztem, hogy mennyi az idő? 20:30. Volt még 13 km-ünk.
Ekkor tudatosult meg bennem az, hogy nem érünk be 22 órára! Feladtam. Semmi remény nem volt. Elkeseredtem és már én is vonszoltam magamat. Találkoztunk egy vaddisznócsordával. Tapsoltam és kiáltottam. Elrohantak. A sötétben elővettem a telefonomat és bekapcsoltam a lámpát. Kettőnknek kellett világítani ezért szinte csak botorkáltunk. Néha trágyaszagot éreztem ezért kiáltottam és tapsoltam. Vaddisznók a közelben. Beértünk az utolsó pontra. Két fiatal srác fogadott. Elgyötörten és hálásan lehuppantunk a székre. Levettem a cipőmet és hihetetlen megkönnyebbülést éreztem. Faltam a zsíroskenyeret. Tomi eldőlt mint a krumpliszsák én addig töltöttem föl magamat és átgondoltam, hogy mi legyen. 7 km volt hátra a vaksötétben. Lámpának csak a telefonomat tudtuk használni mert Tominak az is lemerült. Innentől csak lefelé visz az út. Lefelé a sötétben ugyanolyan nehéz mint fölfelé ha nem nehezebb. Most volt 22 óra és kell kb. 2 óra mire lebotorkálunk. Tominak mondtam az alternatívát. Vagy nekifogunk és lemegyünk vagy itt maradunk ebben a panzióban, megalszunk és ha világos van indulunk tovább. A srácok biztatták, hogy menjünk tovább már nincs sok. Sőt van egy dózerút ami ugyan jóval hosszabb de legalább nem kell a lábunk elé nagyon nézni. Eközben kerestem a táskában a srácoknak valamit és egyszer csak előhúztam a táska mélyéről egy biciklipumpát!-Na gratulálok Ács biciklipumpát hozol egy olyan túrára ahol mindjárt meghalsz! Ezt most komolyan mi a francért hoztam?! -Mutatom a pumpát mire a srácok röhögnek és persze én is. No meg Tomi is ami akkor nagyon kellett. Kell a jó hangulat és a pozitív szemlélet. Tomi látta rajtam, hogy én tettre kész vagyok. Direkt felálltam és mentem tölteni a palackjainkat meg serénykedtem összevissza. A srácokkal poénkodtam. Igyekeztem erősnek mutatni magamat, hogy lássa rajtam bizony nem múlik, hogy hazaérjünk! Tomi nagyon büszke ember. Haza kéne menni az bár minden porcikám ellenkezett. A feleségemre gondoltam és még nagyobb erőre kaptam. Tomi ismét összekaparta magát és nekiindultunk.
Megbeszéltük, hogy a dózeren végigcsorgunk hiába hosszabb. Tempósan haladtunk közben rohamosan fogyott a nafta a telefonból. A lábamon kilyukadt két vízhólyag úgyhogy üvöltöztem egy kicsit az erdőben. Jött egy autó. Megálltak. Kerestek valami helyet. Elnavigáltuk őket. Tomi mondta, hogy ha visszajönnek akkor intsük le őket és kérjük meg őket, hogy vigyenek a célba. Benne voltam. Kis idő múlva az autó visszafordult és jött felénk. Tomi nézett rám reménykedve, hogy mi legyen. Én összeszorítottam a számat és szó nélkül néztem ahogy elmegy mellettünk az autó. Mit nem adtam volna ha beülhetek abba a kocsiba! Tomi lemondóan nézett. -Itt vagyunk a célban csináljuk már meg!-Mondtam. Vegyes érzések kavarogtak bennem de tudtam, hogy végigcsinálhatjuk. Szerintem Tomiban is hasonló játszódhatott le. Az autó megáll. Elmentünk mellette és "robogtunk" tovább. Mintha labdákon lépkednék. Pár km múlva a sötétből kiabálást hallunk. Nem volt összefüggő ezért kiabáltam, hogy ismételje meg!
-Segítsetek! Elestem és kificamodott a térdem. A telefonom lemerült és a lámpám is elromlott. Már itt ülök több mint 1 órája.
Kocogásra váltottunk és megláttuk a srácot. Az erdő szélén ült a lába véres volt és csúnyán sántikált. Összeszedtük és 3-an botorkáltunk tovább. Felajánlottam a srácnak, hogy viszem a cumóját de nagyjából rendbe volt és elmesélte, hogy mi történt. A vaksötétben egy lejtőn legurult és csúnyán megsérült. Mindene lemerült ezért nem tudott sehogy sem jelezni csak kiáltással. Nemrég nem messze tőle elkocogott egy ember de hiába kiabált neki nem állt meg. Aztán hívta a szüleit és el is indultak a keresésére de azóta semmi. Kicsit sokkban volt a srác. Egy idő után összeraktuk, hogy a nemrégiben találkozott autó utasai a srác szülei lehettek. Vártuk, hogy megjelenjen a kocsi, hogy hazavigyék a srácot de nem jött. Egy idő után aztán jött a rémálom. A telefonom panaszosan csippant. Merül! Az egyetlen fényforrásunk. Kicsit agyaltam és mondtam a srácnak, hogy hívja fel a szüleit. Szerencsére tudta fejből a számot és elérte őket. Egyeztettünk aztán 10 perc múlva ismét hívtuk őket és egy idő után megjelent a kocsi. A telefonom 14%-on volt. Tomival összenéztünk és arra jutottunk, hogy mi is beülünk kocsiba. Ült még 1 srác a kocsiban ezért hátul már 4-en ültünk. Igen az utolsó pár kilit kocsival tettük meg. Anyuka nagyon ideges volt. Halálra aggódta magát a fia miatt. Érthető. Megpróbáltam oldani a feszültséget és elkezdtem poénkodni.
-Halljátok! Amikor meghallottam, hogy valaki a vaksötétben az erdőből kiabál én majdnem összefostam magamat.
Nevetés
-Majdnem mondtam, hogy oké odamegyünk hozzád de remélem nem akarsz megölni minket! Hisz lehetett akár egy perverz gyilkos is.
Végig nevettük az utat majd kiszálltunk aztán elcsigázottan mentünk a célba. Én mentem utoljára és jót vigyorogtam mert az előttem botorkáló három ember tisztára úgy mozogtak mint a Walking Deadben a zombik....velem együtt.
A táv felénél már ez volt
Bementünk a fogadóba. A szervező elkérte az itinert. Én elővettem, ledobtam az asztalra és mondtam, hogy felesleges mert kicsúsztunk az időből.
-Az nem baj!
-De az utolsó pár kilit kocsival tettük meg.
Srác néz és megkérdezte, hogy honnan jöttünk kocsival.
-A dózerútról.
-Ja hát az már semmi. És elővette a pecsétjét.
Felragyogott a tekintetem.
-De ez első teljesítménytúrának szerintem nem olyan rossz.
-Akkor meg pláne.- Lepecsételte az itinert és ünnepélyesen átadta nekünk az oklevelet és a kitűzőt. 15 óra 54 perc alatt "teljesítettük" a túrát! Nem tudom leírni milyen érzés lett úrrá rajtam akkor. Bevallom meghatódtam. Nagyon.
Idei évem de talán életem legnehezebb szerzeménye lett ez! És igen! Támogatással de a jó ügy érdekében 8-9 víz-vérhólyaggal véres sarokkal fájó térddel kifulladva remegve de otthon az ágyban kötöttem ki hajnal 2-kor. És ez volt a legfontosabb. Amikor már feladtam és elkészültem én megfogadtam, hogy márpedig én hazamegyek és sikerült! Nem tudom, hogy jött az erő, hogy jött a kitartásom de ilyen embert próbáló feladatban még nem vettem részt. És tudjátok mit? Ezért csinálom ezt az egészet. Hogy olyan dolgokat keresek amik tényleg a padlóra tesznek, hogy aztán megbirkózzam velük. Nem baj ha elbukom. A lényeg az, hogy harcolhatok. Ha folyamatosan ott lebeg előtted, hogy feladod. Felgma vagy és nemtörődöm. Nem érdekel már semmi. Abba akarod hagyni ezt az egészet. És egyszer csak lerázod magadról ezt a sok szart és újult erővel indulsz neki. Ennél kevés felemelőbb érzés van. Ilyenkor tudod, hogy képes vagy bármire. Akármire. Remélem ez a kaland segítette azt az utamat amit kitűztem magam elé. Ha eljutok oda, hogy végig a szív hajtson. Hogy tényleg mindent beleadva csináljam a dolgom akkor talán megtalálom azt amit akarok.
Másnap Ildi leste minden kívánságomat. Reggelire csinált nekem rántottát. Laza 12 tojást úgy bepusziltam, hogy szinte észre sem vettem. Serényen szurkáltam és kenegettem a lábaimat. Szinte ujjongtak a lábujjaim, hogy a szabadban vannak. :)
Ez a túra kifogott rajtunk ezért megállapítottuk, hogy 20-30 km-es túrákra megyünk idén. Gyertek Ti is. :)
Aztán jövőre ugyanekkor ugyanitt de szépen gondosan és okosan.
Tomi hétfőn megkérdezte, hogy ha bírta volna a világítás én végigmentem-e volna. Ránéztem és nem mondtam semmit. Tomi megértette és azt mondta. -Igen, végigmentél volna.
http://www.teljesitmenyturazoktarsasaga.hu/tura?id=5405