Pár éve egy igen értékes kollégát ismertem meg. Hívjuk Bölcsnek. Bölcs mindig is mélyen elmélkedő legtöbbek számára kissé furcsa ám mégis valamilyen módon ösztönösen bizalmot árasztó megfontolt és érdekes ember. Személyesen nem sokat találkoztunk. Inkább leveleztünk és skypeoltunk egymással és nemcsak elgondolkodtatott írásaival hanem gyakran megnevetetett. Amikor megtudtam, hogy kilép a cégtől ahol dolgoztunk elszomorodtam de amikor megtudtam az okát felvidultam. Bölcs nagyon spirituális és az írásából is kitűnik. Úgy alkothatunk véleményt ha az adott dolgot rendesen megismerjük. Hinni kell valamiben! Akármiben! Amibe kapaszkodhatunk és utat mutat. Megkérdeztem, hogy leírná-e a történetét és felthetném-e a blogomba és nagy örömömre igent mondott. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ismerek néhány igen kivételes embert akik példát és utat mutatnak nekem. Általában nem sok vagy egy ilyen ismerős sincsen az ember életében ezért én szerencsésnek tartom magamat. Nekem nagy motívációt ad ez a történet ami nagyon érdekes és tanulságos. Olvassátok! :)

Bölcs története

Az Útra lépésem, úgy gondolom, hamarabb kezdődött mint, hogy megszülettem.  De, hogy ne ködösítsek, maradjunk kizárólag azoknál a tényeknél és az emlékeimnél, melyek ehhez a témához kapcsolódnak.

Gyerekként megtanultam magamban játszani, mert bátyám más dolgokkal volt elfoglalva. Ez hozzájárul, hogy a mai napig nem kényelmetlen egyedül lenni akár napokig, hetekig vagy tovább ha kell. Sosem unatkozom, mert mindig el tudom magam foglalni. Sokan riasztónak és nagy munkának találják, hogyan foglalják el magukat, amikor egyedül vannak, pedig azaz igazán jó alkalom, hogy dolgozzunk belső világunkon, problémáinkon. De ezzel sokan félnek szembe nézni, ezért melléktevékenységként rögtön társaság után kutatnak az „Egyedül lenni? De unalmas. Mit lehet akkor csinálni?” kijelentéssel. Az ember csak önmaga szabadíthatja fel magát szenvedései, problémái alól. Más nem fogja őt. Ehhez pedig önmagunk megismerése szükséges. Hogyan ismerhetnénk meg mást, ha magunkkal sem vagyunk tisztában?

Így hát sosem nehezteltem sem szüleimre, sem testvéremre, amiért sok időt kellett magamban töltenem. Sokat olvastam. Majd 16 évesen feltettem a kérdést: „- Ha minden mese fele igaz, akkor az általam olvasott fantasy sztoriknak… vajon a mágia része igaz?”

Hát így kezdődött. Ezzel a kérdéssel az Igazság keresésem. Itt kell leszögezzem, hogy elfogadom, hogy minden embernek más és más lesz az Igazság élete végére. Ám mind egy forrásból való. És EGY érték van csak ebben a korban. Az Igazság – ki hogy nevezi - követhető példákat mutat az emberiség számára időtől és helytől függően. Van választásunk. Mind egy dologból táplálkozik. Ám a megismerés egy folyamat és számomra az első szakasz 16 éves koromtól 30 évesig tartott. Most ennyi idős vagyok. Harminc.

Elkezdtem az ezotéria iránt érdeklődni és beszereztem első könyveim. 16 évesen megismertem a black metal zenei műfajt – és meg is tetszett - , ezért az ún. sötét oldal iránt kezdtem érdeklődni. De ügyesen nem vettem részt semmilyen dologban. Úgy gondolom végig jó érzetem volt ahhoz, hogy ne menjek bele butaságokba ténylegesen. A későbbiekben is rendre, többnyire elkerültek dolog. Az ismerőseim nem tudtak belevinni semmilyen hülyeségbe; nem keveredtem verekedésbe; a fiatalkori bulizós-ivós időszak 2 év alatt lement. Aztán később a világi szórakozásról is többnyire lemondtam mivel nem szórakoztatott. Nem volt értelme, sem haszna.

Tehát 17 éves koromban megvettem első sötét oldali könyveimet majd gondolkodásaim közepette rájöttem, hogy a gonosz örök bukásra van ítélve és mivel akkor keresztény kultúrabeli könyveket olvastam, azt gondoltam, hogy semmi kedvem örökre egy kénköves tóban a pokolban szenvedni. Így 18 évesen bedobtam a fordított pentagrammom a Tiszába egy Miatyánk kíséretében.

Elgondolkodtam azon, hogy ha a Földanya létezik, akkor milyen szerepet kap Isten mellett. Ha van 1 Isten, akkor mi zárja ki azt, hogy több is legyen. Ha több Isten van, akkor mi zárja azt ki, hogy csak 1 legyen? Ugye… Fiatalkori skatulyázás…

18 évesen már azon gondolkodtam, hogy nem vagyok igazán szabad. És ez nem tetszett. Az ismerőseim bandáztak és együtt jártak üdülni és együtt lógtak és arról beszéltek micsoda szabadság van, hogy fekszel a fűben és süt a nap és a parton ugyanígy. Meg hát ugye szívtak. Én nem értettem egyet. Húsom és vérem megköt. Így gondoltam. Szellemem bezárva teng egy fizikai börtönben. Illetve – mivel akkoriban is nyugati jellegű dolgokat olvastam – úgy éreztem, hogy a Jó és a Rossz csataterén vagyok. Én döntök, hogy melyik oldalra állok, de azért… csak a csatatéren vagyok. Nincs menekvés.

Egy nap egy osztálytársam megkérdezte: „(nevemen szólított), mi a baj?” – látta kicsit el vagyok kenődve. „Az…” – feleltem – „hogy az Isten és Sátán játékában részt kell venni, hogy itt ez a Jó és Rossz közti ellentét, ez a csatatér és aligha kilehet innen jutni. Hogy meg vagyok kötve, nem vagyok szabad, és muszáj ebben részt venni.” – valami ehhez hasonlót válaszoltam. Mire osztálytársam ennyit mondott: „Ja, azt hittem valami lány van a dologban…” – és otthagyott.

18 évesen elvégeztem az agykontrollt önszorgalomból. Majd pár év múlva az ultrát is. Nem kellett biztatni, tudtam, hogy ezek működnek. És megtudtam, hogy a szavaknak és érzéseknek mekkora ereje van. De attól még pl. káromkodok és bosszankodom. Önmagunkon való munka gyakran nem egy csettintés alatt történik.

Mint ötödévben kiderült a négy év alatt nem sikerült beilleszkednem az iskolai közösségbe. De szerencsére úgy voltam kívül álló, hogy senki sem szekált, nem úgy mint azokat a szerencsétleneket akiket kipécéztek maguknak, gúnyolták őket és ’kicsi a rakás’-t játszottak, meg a holmijaikat eltüntették tesi alatt.

Szerencsés életem van. Szerencsés életem van, mert van hol aludnom, van mit ennem, s bár szegénységben nőttem fel de tisztességben. Nem vagyok szent természetesen, nagyon távol állok tőle és vannak problémáim is. Mint például ez a ’fekete’ korszak is az volt (bár visszatekintve szükséges rossz és örülök, hogy megtörtént mert hozzájárult a fejlődésemhez). Legalább ma már tudom, hogy milyen az, mire jó, mire nem jó, hova vezet, stb.. Egyszer mikor a hajam is fekete volt és a ruhám is, a körmöm is néha megnövesztettem hosszabbra és belakkoztam feketére, apám ennyit kérdezett búskomoran: -„Fiam, minden fekete?”

Mint említettem sokat olvastam. Így olvastam a bibliát, benne főként A Jelenések Könyvét, így olvastam sátánista mágiáról és démonidézésekről, így olvastam boszorkányságról, kelta mágiáról, druidákról, a rúnákról és rúnamágiáról, vérmágiáról, woo-doo-ról illetve a szabadkőművesekről, ceremóniális mágiáról, egyéb természetfeletti lényekről, speciális teknikákról és stb. ami itt nyugaton elterjedt. De nem kaptam választ. Nem elégítettek ki. Egyik kézi könyv a másik után az évek alatt és éreztem… valami hiányzik. Leírják ezt a sok dolgot, de sehol egy mester aki elmagyarázza, aki beavasson, aki vezessen, aki hiteles.

Majd ezután a sok könyv után elkezdtem gondolkodni, hogy mi ennek az alapja. Mindennek az alapja az energia – vágott belém a felismerés egy nap. Nem bonyolult, mindenki energiát használ: a mágus, a boszorkány, a sámán, a pap. Mindenhol van valamilyen energia. Emellett – mivel ez ilyen egyszerű – arra is gondoltam, hogy az élet korántsem olyan bonyolult, mint amilyennek gondoljuk. Az élet egyszerű. Mi emberek tesszük bonyolulttá. Gondolom senkinek sem kell bemutatni, hogy a világkormány mennyire vonja el a figyelmet magunkról, hogy nehogy gondolkodni kezdjük. Ekkor kb. 21 éves körül voltam, mikor az energián és az élet egyszerűségén gondolkodtam. Egy megfelelő légzés technikával megfelelő tudatállapotba jutni az energiákat megfelelően használva bármire képesek vagyunk. Röviden tömören. De hol tanulható mindez?

Kb. ekkor 21 és 23 éves korom között kezdtem kelet felé érdeklődni és felismerni, hogy az egyetlen érték a szeretet (mint korábban írtam is). Ekkor vettem első könyvem mely keleti tanításokat tartalmazott. Ez pedig a Krisna tudat volt. Több ilyen könyvet is vettem és egyrészről ámulatba ejtett az a kedvesség és szeretet ahogy Istenről írnak és amilyen szálak fűzik hozzá a hívőket, hiszen a keresztény kultúrában korántsem használnak olyan kedves szavakat Istenre mint a hinduk (és még egy jó pár dolog amibe itt most nem mennék bele mert nem az a cél). Másrészt… az első könyvem… első oldalain már ott volt amit kerestem… Sríla Praubháda arról írt, hogy az emberek amikor szeretnek, csalódhatnak szeretetük tárgyában/alanyában több féle indok miatt. S ekkor kiábrándulnak. Olyan dolgot kell szeretni, ami örök és tökéletes. Ez pedig Isten. Istenben sosem csalódunk, mert ő tökéletes. Ez az! – gondoltam, mennyire igaza van! Megeszek egy láda süteményt és felfordulok tőle. Megiszom egy hordó narancslevet és rosszul vagyok, ha egész nap szexelek hullafáradt leszek és meg sem tudok majd moccani, ha az erőmet fitogtatom mindig találok erősebbet, a teljesítmény orientáltság is szenvedést okoz. Egyik sem visz előre. Istennel akármennyit foglalkozom, sosem szenvedek tőle, sosem csalódok benne. (Vegyük észre, hogy Istent írtam és nem Krisnát).

A könyv egyszerűen fogalmazott, tisztán és érthetően. Rögtön megértettem. Nem voltak benne holt nyelvek, meg ősi érthetetlen szimbólumok, felkutathatatlan forrásokra való célzások. Egyszerű volt és érthető. Olyan, amilyen az élet. Olyan amilyennek lennie kell egy tanításnak. A szobor elkezdte önmagát kifaragni a tönkfából.

22 évesen el akartam menni Reikire, de mivel nem volt önálló keresetem és anyám kölcsön sem adott, nem tudtam elmenni. A sors keze. 1 év múlva találkoztam egy emberrel a diák-munka-helyemen aki buddhizmussal foglalkozott. Ő mesélt a prána-nadiról (és a buddhizmusról is) amit 24 évesen elkezdtem. Hamar rájöttem, hogy az érdeklődésem ami az ezoterika felé vonzott, innen ered. Kerestem, kerestem és megvan. Az Igazság után vágyamat pedig a buddhizmus legmélyebb tanításai töltik be. De ezt nem tudtam az első pillanatban. 29-30 évesen kezdtem rájönni és felismerni.

Mindeközben – 24-től 27 éves koromig - volt egy komolyabb párkapcsolatom amiből szintén sokat tanultam főként ekkor magamról. Örökké hálás leszek neki, mert nagyon rendes lány volt. Ezen időszak alatt elhagytam fekete öltözködésem és tüskés szegecses öltözködési kellékeim. Zenében kezdtem átváltani a meditációs és hindu vallásos zenére. 28-30 éves koromra pedig 99%-ban elhagytam ezeken kívül minden mást. Már nem szórakoztattak. Nem is voltak hasznosak. Terrort, félelmet és gyűlöletet kommunikáltak. Ezen idő alatt megláttam, hogy milyen egyszerűen is élek – legalábbis így gondolom: ruháim évekig ugyanazok és egyszerűek a maguk nemében, lakásom egyszerű, szerény, giccstől és felesleges dolgoktól mentes, könyveim mint tudás jelképe viszont szépen szaporodik. Nem jártam szórakozni és nem dőltem be a reklámoknak. Mindezen egyszerűségek régre vezethetőek vissza. Részleteibe nem megyek most bele. De, hogy ki vagyok és miért jöttem… a puzzle kezdett összeállni.

25 évesen pedig felvettek egy multinacionális céghez amely remek terepként szolgált, hogy megfigyeljem kicsiben, hogy mi folyik a világban. Az üres folyamatokról és szabályokról lassan az emberekre terelődött a hangsúly bennem.

S ahogyan élelemre van szükségünk, hogy fizikai energiánk legyen – ellenben járni sem tudunk úgy legyengülünk – szellemi táplálékra van szükségünk, hogy szellemi energiánk legyen, ezáltal érdeklődés kél bennünk a tanítások iránt, hogy megértsük őket és be tudjuk építeni készség szinten életünkbe.

Minden érdemeinktől függ. Én így magyarázom. Előző életeim érdeme, hogy normális helyen nőttem fel, hogy került a baj, hogy egészséges vagyok, hogy kiváló tanáraim voltak minden iskolámban, kiváló mestereim vannak, hogy van némi anyagi hátterem, hogy nem vagyok könnyen agymosható, hogy a felesleges dolgokat nagy sikerrel szűröm ki az életemből. De minden múlandó. Bármelyik pillanatban rosszra fordulhatnak a dolgaink, ezért a gyakorlataimat folyamatosan végzem. A jövőben meglátjuk milyen sikerrel J

Tehát évek gyakorlása és tanulása eredményeként 29 évesen a cégnél munka közben, mikor a 20. Excel táblát nyitottam meg, feleszméltem: „Mi a fenét csinálok én itt?” – kérdeztem magamról a képernyőre bámulva. Mintha egy álomból ébredtem volna. Mintha megráztak volna, hogy ’Hé, figyelj már’. „Semmi érdemlegeset nem végzek a munkahelyemen. Nem segítek Igazán senkinek sem vele. A gazdaság, a kereskedelem ördögi kör, az egész teljesítményre és mások kihasználására épül. Ettől senki sem lesz jobban Igazán. Felveszem havonta a jó pénzt, tesómnak segítek belőle, és ennyi? Ennyi? Ennyi az élet? Ennyit ér? Ennyire visszük? Ezt akarjuk? Ez a cél?” – kérdeztem magamtól.

Geri! 2012 táján mikor leveztünk – Te meg én – a céges hálón, kérdőre vontalak, hogy nem félsz, hogy lebuksz a csajos képekkel? – hiszen tilos. Azt mondtad: „Bölcs, ne élj félelemben.” Emlékszem erre, nem felejtettem el. És gondolkoztam rajta.

Szóval 2013 szeptemberétől azon gondolkodtam, merre is tovább. 2013 tavaszán egyébként az eddigi legnagyobb szellemi behatás ért, mely leülepedés után ezen felismerésekben nyilatkozott meg. Hiszen az ember addig is tudja a dolgokat és gyakran el is megy mellette. De vannak az ember életében pillanatok amikor rá is ébred dolgokra. Ekkor éppen olvastam egy könyvet, mely megadta az irányt: hogy emberekkel kell foglalkozzak. Hogy az élet alapja ne a teljesítmény legyen, hanem a szeretet, a gondoskodás és az együttérzés, a megértés. Teljesen más eredményeket érhetünk el – ha egyáltalán akarunk eredményeket elérni – ha szívből dolgozunk, minthogy izomból. Először arra gondoltam, hogy ápolónak képeztetem át magam, de súgott a belső hang, hogy ’ez nem az’. Aztán gondoltam, hogy szeretnék a Mesteremnél kezelő lenni, de újra súgott a hang, hogy ’ez nem az’. Nem igazán tudtam, hogy mibe fogjak ám ezzel párhuzamosan vártam az i-re a pontot, hogy felmondjak. Vártam az ’AH-HA’ érzést, hogy tudjam, végre kiléphetek mert már nem élveztem a munkám környezetét. Figyeltem, vártam a jeleket. De csak nem jött. A magyar piac pedig nem kínált olyan álláslehetőséget amit szívesen megpályáztam volna.

(Egyébként mikor 15 évesen kitöltöttem nyolcadikosként a pályaválasztási tanácsadónál egy tesztet, a szociális érzékem 2, azaz kettő százalékot mutatott. Ha belegondolok milyen hátterem volt és milyen szülői mintáim, nem is csodálkozom.)

2014 tavaszán a Mesterem kiadott néhány feladatot, hogy miket kell végezzek napi szinten hetekig. Mindenkit és mindent háttérbe szorítottam, hogy a napi több órás gyakorlataimat véghez tudjam vinni. Eltelt a kicsivel több mint két hónap mikor a Mester mondta, hogy itt a vége. Megfogta a fejemet majd utamra engedett. Május eleje volt. Még mindig nem tudtam, hogy mi tévő legyek, mihez kezdjek. Vártam még mindig az i-re a pontot, mert tudtam, hogy jönni fog… valamikor jönni fog.

Utamon hazafelé pedig egy 10 másodpercre elkapott egy tiszta érzés. Egy racionálisnak nem magyarázható magabiztos érzet. Egyszerűen éreztem „Felmondhatok. Gond nélkül. Ez költözéssel fog járni, de megtehetem”.

Másnap beadtam a felmondásom úgy, hogy nem volt még másik munkahely kilátásban. Kapaszkodtam ebbe a 10 másodpercbe, mert tudtam ahonnan az a gondolat jött, ott nincs ámítás. 3 hét múlva az interneten találtam olyan honlapokat amik önkéntességgel foglalkoztak és kiválasztottam egyet amelyik azt írta, hogy Norvégiában kezdünk de Indiába is lehet menni folytatásként. A program emberekkel foglalkozik a fejlődő világokban.

Az önkéntesek részt vehetnek a HIV/AIDS elleni harcban; tanárképzőben dolgozhatnak; iskola előkészítőben dolgozhatnak; farmerkodhatnak, hogy megtanuljanak maguk és mások számára is egészséges zöldséget és gyümölcsöt termelni és hasonló dolgok. A lényege, hogy felfejlesszék a fejlődő országok lakosságát, hogy a fejlett országok ne tudják őket nem csak kizsákmányolni, de tönkre tenni – még jobban.

Így jutottam ide.

Az emberben alapvető jóság létezik, csak elvonják a figyelmét róla. Meg kell találni az eszközt amivel ez világot láthat. Én nem beszélek vallásról és metódusokról. Nem akarok senkit meggyőzni – már. A lényeg a szeretet, együttérzés, megértés, türelem, becsület, … S akkor az ember egyszer azt mondja: „Állj, nem csinálom tovább ezt a marhaságot. Kilépek.” És akkor elindul a megvilágosodás útján.

A puzzle összeállt. Ez az én történetem.